hé, 68!

A Vészhelyzetben láttam a minap. A 9-10 éves, napjainkban még gyógyíthatatlan betegségben szenvedő srác úgy dönt, őt ne kapcsolják lélegeztetőgépre. Mert nem akar vegetálni, nem akar tovább fájdalmat okozni a mamájának.
Ilyenkor persze az ember, a nőember, az anyanőember (tévénéző sorozatfüggő) sír.
Majd nem hisz a fülének. A sorozat írói úgy döntöttek ugyanis, megadják a jogot a gyereknek az önrendelkezésre. A srác megdumálja az orvosát, aki rááll, és elhiteti az anyukával, nem lehet már lélegeztetőgépre se kapcsolni, mert annyit romlott a gyerek állapota.
A mama pedig elfogadja az elfogadhatatlant, végignézi kisfia haláltusáját.
Nem tudom, és nem is akarom elhinni, hogy egy anya erre képes lenne. Hogy az utolsó másodpercig ne harcolna.
De tényleg, ha egy érett személyiségű, gyógyíthatatlan beteg gyerek, ma kórházi körülmények között meg akar halni, ebbe bármilyen orvos belegyezne???
Ha úgy dönt a gyerekünk, akkor hagyhatjuk meghalni?

Olvasom az Indexen, nagy meg kiemelt állami kórházban tízenötezer egy epidurál. Az is valami? Másik jónevű fővárosi szülészeten meg százötvenezer egy császár. Ki van írva, hogy ne kelljen találgatni. Olyan mondta, aki ott szült. Aztán meg nem fizetett, csak hatvanat. Annyija volt. De azt mondta, nem mer kontrolra visszamenni. Úgyan szivem, nyugtattam, nem képzeled, hogy a doki emlékszik, kitől mennyi volt a borítékban. Vagy igen?

Nekem már tegnap gyanús volt az időjárás. Bolyongtam a Móricz Zsigmond téri felfordulásban, aluljáróban le-fel, deszkapallókon által, és fáztam.
Mondom a Kicsinek, hú a mindenségit, a vékony kabát van rajtad, a kesztyűd meg ki tudja, hogy hol, mire ő ragyogó szemmel azt válaszolja, nem baj, semmisebaj, menjünk be egy könyvesboltba. Pára futja el a szememet, magamat látom, ahogy gyerekként valamelyik felmenőmet cibálom a Margit körúti antikváriumba, és esküdözöm, hogy ez a könyvem még nincs meg, aztán hazaérve elnyúlok a rökamién, és csak olvasok.
Hát én ezt imádom a hidegben!

Tegnap egy közönségtalálkozóra mentem az Alexandra Könyváruházba, jól fél órával a megbeszélt idő előtt érkeztem. És mit találok a második emeleten? Na mit? Hát egy antikváriumot. Marha jó ötlet, mintha valahol, tán a Könyvjelzőben olvastam volna róla, az ember beviszi a régi kinőtt könyveit, aztán persze ott ragad a nagy nézelődésben, és elviszi helyettük a mások, régi kinőtt könyvét. Mondjuk az azért meglepett, hogy egy gyakorlatilag ismeretlen orosz szerző molylepke gubókkal megtűzdelt keményfedeles könyve mi a frászért kerül 800 pénzbe, de egye fene, biztos van, akinek így is megéri.
 

Szóval mindebből a lényeg, drága feleim: ebben a pocsék, ritka borongós, ám hideg időben tessék menni könyvesbolta, antikváriumba. Melegedjen a lelkünk, kapaszkodjunk régi emlékekbe, kutassunk nekünk szóló könyveket. Így legyen. Ámen.

Csomagot hozott tegnap a postás. (Megjegyzendő: a csomagos postást a mi kis falunkban nem pofozza meg senkisenem, különösképp nem a pap.)
Bedobott egy értesítőt, hogy azt mondja a küldemény a Bodnéréknál van, szemben velünk.

Bodnárékat nem ismerem, pedig már hét éve, hogy belaktuk a házat, ismerkedtünk, jöttünk-mentünk, tudjuk, hogy a Birkás bácsi srégen szemben, Terka néni meg épp szemben, a Misivel beszélőviszonyban vagyunk, Mikiék meg mindig befogadják Ármin kutyánkat, ha az éppen szociális tereptúrán deríti fel a környéket, és ebből kifolyólag elfelejt hazajönni.
Szóval a Bodnárék. Kizárásos alapon már csak a nagyhangú szomszédasszony maradt, akivel viszont nem jó szóba elegyedni, mert egy jó napot is minimum fél órába kerül. De a csomag ott van. Csengetünk.
- Jaj, ti vagytok azok? Hozom már - mondja.
Rosszat sejtek, amikor az apró dobozocskát magához ölelve elkezdi sorolni aznapi sorolnivalóit.
- Tudod, nem a Juci hozza a csomagot, az ismer titeket, hanem a csomagos postás. Akit viszont én ismerek, mert a kárpitos fia. Tudod, ki a kárpitos, ugye?
Bizonytalanul rázom a fejem, már a kezemet nyújtom, mennék.
- Na, a kárpitos itt lakott az utcában. Valójában őt ismertük, nem is a fiát, mert volt egy vegyeskereskedése a telefonfülke mögött, a kis dombon. Volt ott minden, ami egy ilyen helyen kell, hogy legyen. Még gondolkotunk is, megérné átvenni tőle a boltot, olyan kevesen mennek hozzá, aztán mégse úgy lett, és egy alkalommal kiszúrtuk, hogy betonkeverője is van, amire éppen szükségünk volt, na mondom a férjemnek, vegyük meg, mert ugye a kölcsönzés sokba van, sokkal többe, mintha lenne egy sajátunk, de akkor épp vasárnap volt.
- A csomag, bocs, de mennénk - kérlelem, mikor a gyerek már harmadszorra rángatja a kezemet, a kapu is nyitva, Árminnak se híre, se hamva, kapva kapott az alkalmon, hogy lóghat.
- És tudod mit csinált a kárpitos? - kérdi erre ő - Hát kinyitotta nekünk a boltot. Így lett betonkeverőnk.
- Az jó - vágom rá. A csomag...
- Na, és a fia. Ő lett a csomagos postás. De hogy milyen az élet, te! Az ember sose tudhatja...
- Nem, hát nem tudhatja - kezdem feladni.
- Ismerünk itt mindenkit, de a múltkor elmentünk a bálba az urammal, na nem az a táncolós fajta, de mondtam neki, ideje már, hogy kicsit mulassunk, meg ráadásul jótékony célra, az ovi javára gyűjtötték a belépőjegyek árát, hát miért ne segítenénk. Volt vacsora is, persze kezdhették volna egy kicsit előbb is, mert akkor eljöttek volna a kisgyerekesek is, de képzeld, nem táncolt ám senki, és akkor mi az urammal elkezdtük. Erre leszól a színpadról egy zenész, üdvözöljük a bál első táncosait, hátha ültem volna, bizony isten leesek a székről, mer' a birkás ember fia volt, személyesen. Ja, a csomagotok, itt van - nyújtja át végre, de hirtelen elakad a mozdulat. - Az OTP-től kaptátok, biztos nektek is van folyószámlátok, mert a marketingtől jött, az van ráírva, prospektus, csak úgy gondolom, hogy valami fontos lehet, de jó hogy jöttetek, mert holnap nem lesz áram, és akkor mi bemegyünk Pestre az unokámhoz, hát mit csinálnánk itt egésznap áram nélkül...
Kezdem elveszíteni a fonalat, feladni a reményt, hogy valaha is megkapjuk azt a nyavalyás csomagot, amikor kidugja a kapun keresztül. Megköszönöm, a gyerek már majdnem bőg, mert fázik, meg különben is sötét van, hol keressük most az Ármint, és még mindig hallom, amint a mi szomszédasszonyunk mondja, csak mondja.

Úgy bő húsz percbe került a csomag.
Később kiderül, tényleg az OTP-től jött, a férjemnek.
Van benne valami usb-s izé, a legkisebb hordozható memóriakártya telefonhoz, csak úgy ajándékba. Megérte hát Pepinné asszony, alias Bodnárné sevége, sehossza története.
Örül az ember, én is, majd kiderül, hogy a kártya pont nem jó az ő telefonjához. Sőt, a kártya sehova se jó. Csap úgy van, szép, oszt kész.

Csak szeretném jelezni az OTP marketing osztályának tisztelettel, legközelebb legyenek szívesek a Bodnárnának is pont ilyet küldeni. Velünk lakik, szemben, az Ady E. utcában.
S ha kérhetném, valaki személyesen kézbesítse a csomagot, mert úgy gondolom, ennyi nekik is jár cserébe a remek kis marketing stratégiáért...

Mondjuk elhiszem, hogy olykor, egy nálam erkölcsi kérdésekben jóval elhivatottabb, életesebb korú ember is dühös lehet a postásra.
Mondjuk még azt is, hogy ezt meg is jegyzi. Talán valahogy így:
- Na ide figyeljen postáskám! Ha nekem még egyszer a Kocsis Ica parkolási bírságainak okán összegyűlt bírósági végzéseket idehozza a parókiára, isten bizony BEGOROMBULOK! Már pedig, ha egy pap begorombul, annak jó vége nem lesz, annyit mondhatok!
És ekkor a postás megszeppenne, és soha, de soha többé nem vinné oda Icuka leveleit.

Az is lehet persze, hogy a postás közismerten kekec ember lévén, jól odamondogat valamit az atyának, mondjuk így:
- Tudom én jól, hogy a Kocsis Ica régebben gyakorta megfordult a parókián, és még este tízkor is azt hazudta a férjének, hogy virágokkal díszíti a templomot. Az a hülye meg bevette...
Na, erre a mi papunk nem mondana semmit, csak úgy bevágná a parókia kiskapuját, hogy még a harangok is megszólalnának.

Szóval ez így mind rendben lenne.
Emberek vagyunk.
De az valahogy mégsincs rendben, ha egy pap verekszik. Nem verbálisan, hanem nagyon is fizikálisan. Ráadásul azért, mert a Keresztény élet c. lap helyett rendszeresen a Szabad Földet kapja kézhez. Hű a mindenségit, tesszük hozzá. Ez ám a skandallum.
(Lásd: http://www.rtlhirek.hu/cikk/22878.)
Sajna, ez a mi papunk néha napján a gyerekeket is megpofozza. Bizonyára ők is dühítik.
Mindegy, bocsánatot kér, az ügy meg el van sikálva.

A helyzet az, hogy alapvetően nem nagyon vagyok pofozkodásra hajlamos, de most kedvem támadt kiosztani néhány tockost. Sőt, bajuszt, szakált is húzogatnék, és az idős nénik helyett a papokat ijesztgetném madzagra kötött döglött egérrel. És a miséken vicceket mesélnék a padszomszédomnak, később pedig vízre cserélném a misebort. Esetleg szappanos vízre.
És a ministráns gyerekeket rábeszélném, hogy mindig, minden körülmények között rosszkor csengessenek. Hát ezek lennének az én tockosaim - cserébe ugyebár.

És amikor rákérdeznének, hogy vajon milyen alapon osztogatom én itten a kisebb-nagyobb frászkarikákat, meg szervezkedek, meg ellentmondok, tán még lázítok is, azt mondanám, mint a fentebb említett postásverő győrvári plébános a misén: 
"csak egyet kérnék.. egymás idegeivel ne játsszunk. Mert lehet, hogy úgy sül el a dolog, ahogyan nem várjuk, vagy nem szeretnénk."

Fél órája is van annak, hogy lefőtt a kávé.

Egy budai bérház körfolyosós lakásának konyhájában kotyogta ki magát a főző, amolyan régi megbízható darab. Lehet rá számítani, ha víz is van, meg apróra darált kávé, akkor tényleg csak néhány perc az egész. Még is alig kivárható.

Közben bekapcs a rádió, hírek mennek-jönnek, köztudomású, hogy ma elnököt választ Amerika népe, s egy jópofa műsorvezető szerint, végre eldől, hogy Amerika lészen-e a legvidámabb barakk a Földön. Szerintem nem, de ez maradjon köztünk. Nem mondanám, hogy lázba hoz a kérdés.

Tegnap este Ági néni jóvoltából egy kis angol mondókát gyakoroltunk a Naggyal. Aztmondjahogy: Fly away Peter, Fly away Paul, come back Peter, come back Paul. Esetünkben Peter és Paul két apró, ujjra tehető madarat formáz, mi vágtuk ki őket papírból, aztán összeragasztottuk a nagyszerű formát. Hát ez igazán semmiség, mondom a gyereknek, mindent ismersz, kezdjük.
- Fláj övéj Píter, Fly övéj ból - ismétli.
- Nem ból, kisfiam, hanem Pól, rosszul értetted!
- Ja, tényleg. Fláj övéj Píter, fláj övéj fól - vágja rá.
Kissé eltorzul a mosolyom.
- Nem ból, nem fól, egyszerűen Pól, érted? Tudod, mi az a Pól?
Tisztázzuk, tudja, azt is, hogy a Píter az Péter, a repülés is ok, a come back már az első héten értelmet nyert. Na, akkor még egyszer.
- Fláj övéj Píter, fláj övéj Pól - mondja diadalittasan, én megdicsőülök, ugye-ugye, egy kis gyakorlás, értelmezés, és megy is minden, mint a karikacsapás, na akkor ezt letudtuk...
- Cám bek Píter, cám bek BOJ - mondja végezetül, csapást mérve az idegeimre, szegény,

megtépett szívemre, ráncaimra.

Nem ragazom tovább, próbálkozunk még, mondogatjuk, de azt éreztem, ez az istennek sem fog összeállni.
Reggel lesz. Kérdem a kocsiban, hogy is van a Fláj övéj... Ő persze nem akarja, aztán belekezd, végigmondva az összes variációt, ami Paulra rímelhet, én kiabálok, szerintem direkt nem mondod, ő szipog, egy frászt, nem tudom megjegyezni, hát nem érted? Mit nem lehet megjegyezni egy olyan egyszerű néven, mint a Pól, képtelen vagyok felfogni. Már a Kicsi is tudja, pedig ő aztán ovodista, köze nincs a két tannyelvű iskolához, és mégis, motyogja, hogy Pól, pól, pól...

Feladom. Gyerek be az iskolába, aztán a puszinál a fülembe súgja, PÓL, na jól mondom?

Van Isten. 

Aztán kicsivel később, immáron az említett körfolyosós ház konyhájában lefő a kávé.
Félrehúzom, kis pixisbe kiöntöm, bögrét kerítek.

Valami ketyeg. Vagy zúg. Keresem, hallgatózok. Rádió kikapcs. Még mindig hallom. A kávét rég megittam. A tűzhely felől jön a zaj. Mi a túró lehet ez? Rájövök, a kávéfőző önálló életet él. Majdhogynem visszadumál, pedig alatta se tűz, se meleg, se semmi. És mégis. Ő beszél.

Most itt ülök egy beszélő kávéfőzővel összezárva. Érteni nem értem, csak mintha csúfondárosan, nyelvöltögetősen azt mondaná fól, ból, bój.

Amerika ma elnököt választ, a gyerek is kiokosodott, hát mi kell még?
Elsöpröm a leveleket az ajtó elől.
November van, felhős november, és kedd. Itt Magyarországon, halovány, derengő fényben.

Rácsöppen a gyerek kezére a gyertya, és ahogy ott állunk a temetőben, pont a ravatalozó előtt és próbáljuk leválasztani az ujjairól a rátapadt, vékony, hártyaszerű viaszt, hát egyszeriben minden világossá válik, és rájövök,

hogy valójában

MENNYIRE GYŰLÖLÖM A NAGYFEJŰ KRIZANTÉMOT!

Pöffeteg virág, húsos nagy szirmokkal. Kitartó virág, őt ilyenkor is érdemes megvenni, mert szívós, mit neki eső, hűvös szél, hajnali fagy. Ő csak áll, lilán, sárgán, fehéren, alaposan beágyazva a sírok feletti kertecskékbe. Ő csak áll.
- Szerinted jó lesz így? - kérdi anya, mérlegelve a krizantémok elhelyezkedési sorrendjét. Márhogy először jöjjön a fehér, vagy aztán, vagy hogy legyen.
A fiúk éppen a huszadik mécseset akarják meggyújtani, én pedig elveszítem a fonalat.
Tök mindegy, mondanám, ezeknek a virágoknak aztán édesmindegy, de helyette csak bólintok, hát persze hogy jó, anya, ahogy gondolod.

Fájnak, annyira fájnak a nagyfejű krizantémok. Sose szerettem őket.
Harangoznak. Feltámad a délutáni szél. Már napok óta fázom, meghatározhatatlan ez a fázás, belül van, egészen legbelül, hiába teszek ellene, akkor is csak fázok.
Fel kell állnom a sír szélére, nem érjük el rendesen az ültetnivaló krizantém helyét, már legszívesebben a földhöz vágnám, de ezt ugye mégsem illik. Csak titokban vágok pofákat a virágnak. A gyerek kiszúrja, rám nevet, anya, mit csinálsz...?
Mit csinálnék, idétlenkedek, mondanám, de helyette azt mondom, semmit, elgondolkodtam.

Pedig ezt akarom a legkevésbé. Gondolkodni. Nem akarom látni, ahogy apa a napszemüvegén keresztül sír. És azt sem akarom látni, ahogy egy évvel rá, megint egy sír körül állunk. És apa megint sír. Befelé, csak én tudom. Én hallom, én látom.

Aztán eltelik még fél év. Apának még van annyi ideje a kórházban, hogy megszorítsa a kezemet. Még épp a tudatánál van, amikor beérek hozzá. Szerda van, és december, alig valamivel karácsony előtt. Azt hiszem, nincs tovább apa nélkül. Ma már tudom, van is, meg nincs is. Lehet élni, lehet képeket idézni, lehet álmodni, játszani, enni, inni, aludni, még a krizantémokat is lehet gyűlölni, úgy tiszta szívből.

Csak apa nem lehet már sehogyse.

- Na, menjünk! - mondja anya. - Szép lett ugye a sír? - kérdi.
Bólintok szép, minden szép, mindegyik sír szép, most komolyan ne nézz így rám, hát nem látod, milyen elképesztően gyönyörű mind, ahogy szépre csiszolva, lemosva állnak a fehér keresztek, a friss virágok, meg még a gyertyák is...

Csak a krizantémok, a rohadék, nagyfejű krizantémok ne lennének a világon!

Jó lenne, ugye, ha lenne valami szer? Amit a nescaffe mellett feloldva, egyszerűen csak lenyelnénk, és kész.
És akkor megoldódna minden: nem fájna a gyerek torka (sohasenem), a kutyám egyedül járna az állatorvoshoz, amikor toklász megy a lábába, és a szőlőt sem kellene szüretelni, mert egyenesen a kosárba teremne.
Ja, és egy igen lényeges kérdés is felejtődne: a gazdasági világválságon huss, túllennénk egy pillanat alatt. Anélkül, hogy a bankszámlánkon bárminemű változást konstatálnánk.

Csakhogy, mint tudjuk, ilyen szer nem létezik.
Ellenben tegnap este, a beköszöntött őszi szünet jegyében, megnéztük a fiúkkal - egy darab 7 és egy darab 6 éves - a Narnia krónikáját. Nem mondom, hogy kifejezetten az ő korosztályuknak készült, de belementem, velük néztem. Az egyik jelenetben a fehér boszorkány megöli a pozitív hőst, az oroszlánt. Egyszerűen leszúrja az áldozati asztalon. Aki ennek következtében elhalálozik.
Szipogunk a srácokkal, az nem lehet, ez igazságtalanság, nem hisszük ami történt, pedig nyilvánvaló, hiszen láttuk. Aztán egyszercsak azt mondja a hat éves, miközben megsimítja az arcomat:
- Az orszlán nem halt meg. Csak akkor hal meg valaki, ha a szívét megölik. Abban van a bátorsága és az ereje...

Csak hallgattam, szólni se tudtam.
Mert ugye van itt egy csöpp gyerek, aki láthatóan többet tud a világról, mint Albert Einstein és Garcia Marquez együttvéve. (Pedig az nem semmi.) A legfontosabbat tudja, amit még csak fel sem kell fedezni, sőt feloldani se, bár instant, mert mindannyian ismerjük.
Arra gondoltam, ez a dolog jó lehet minden ellen. Még világválság ellen is.
Ennél jobbat nem tudok elképzelni.
Valakinek valami más ötlete a rossz napok ellen, a válság ellen, a betegség ellen? Nos?

Ps.: Aki nem ismerné a történetet: az oroszlán végül feltámad, mert ő önként áldozta fel magát, már pedig ettől még a halál is visszavonulót fújt...

Csütörtökön kaptam egy ajánlott levelet az APEH-től.  Persze be kellett menni érte a postára. Persze aznap még nem adták oda, mert nem ért vissza a kézbesítő.
Egy út
Másnap reggel újra elballagtam.
Második út.
Az értesítés felszólított, hogy a mellékelt csekken, 8 napon belül fizessek be 4500 forint bírósági illetéket.
Mit?
A levél tájékoztatott, hogy a peres ügyemről ( van ilyen nekem? Nem is tudtam) a Pesti Központi Kerületi Bíróság ad felvilágosítást. Telefonszám, név: nulla.
Hat hívással sikerült megtudnom, hogy ki az illetékes.
Hat hívás és másfél óra. Kezdődő fejfájás.
Az ügyintéző elmondta, hogy ez parkolási ügy. Telefonon nem mondhat többet. Fáradjak be iratmegtekintésre.
Befáradtam.
Harmadik út, erősödő fejfájás.
Az iratokból kiderült: a Centrum Parkolási Társaság 2001 és 2004 közötti követeléseiről van szó. A parkolási bírság most éppen 154 ezer forint. Jogerősen behajtható.
Mi van?
Tanulmányozom peres ügyemet, miről eddig gőzöm se volt, hogy létezik. Látom a nevet. Az ügyvédnő, aki gennyesre keresi magát ezeken az ügyeken ugyanaz, akinek egyszer már fizettem közel 250 ezer forintot. Úgy emlékszem, akkor is ezekért a tételekért.
A fejem már hasogat.
Az ünnepeket tölthetem azzal, hogy előbogarászom az évekkel ezelőtti papírjaimat, csekkeket, amin fizettem.
Majd fáradhatok be az ügyvédnőhöz, aki a pecséten látható címéről elköltözött. Hová?
A bíróság nem tudja. Nyomozzam ki.
S ha nem?
Akkor rám küldik a végrehajtót.

Ja. A kocsit, amely miatt büntetnek, régen ellopták, miként azt az autót is, amit utána vettem.

Jó érzés tudni, hogy az adómból fenntartott rendőrség vigyáz rám, s az igazságszolgáltatás védi az állampolgári jogaimat. Nem hiába vonják le a fizetésem felét a fenntartásukra.

Néhány napja egy barátnőnk családjával álmodtam. Teljesen szokványos, hétköznapi helyzet, a papa épp lovaglópálcáját keresi, lovasoktató. Mosolygunk egymásra, mondom, meglesz az Kornél, ne idegeskedj. Snitt.
Reggel, felébredés után eszembe jut az álom, mesélem. Majd hozzáteszem, szerintem ma megszületik a gyerek. Az van ugyanis, hogy a barátnőnk mindennapos várandós. Pontosabban volt. Aznap ugyanis megszületett a gyönyörűséges Juli.
Én meg megálmodtam.

Álmodtam nemrégiban apával is. Rengeteget beszélünk anyámmal, vajon tudta-e apa, hogy gyógyíthatatlan beteg, készült-e a halálra, mert velünk erről nem volt hajlandó beszélni. Az orvosok meg még nekünk se mertek ilyesmit mondani, nemhogy neki. Szóval álmomban megjelent apa. Ahogy jó emlékezni rá. Kövérkésen - bocs apa, de így volt -, és roppant jókedvűen. Átölelt (most ezen mindjárt bőgök), és azt mondta, "persze, hogy tudtam. De azt is, hová megyek majd." Jó lenne azt hinni, ez üzent.

És még egy, régi történet. Még főiskolás koromban összehaverkodtam a vonatbüfében - mindig ott ültünk - egy lánnyal. Aztán persze rögtön kiderült, ugyanazt a szakmát műveljük, pardon, nyögjük és imádjuk. Évekig tartottuk a kapcsolatot, többnyire tudtunk mindenféle szerelmekről, volt szerelmekről, kínlódásokról, örömkről. Azt is tudtam, hogy ezt a lányt a mamája nevelte fel - egyedül. S hogy nagyon jóban vannak egymással. Soha nem találkoztam a mamájával.
Aztán jött az álom. Az anyukával talákoztam, az mondta, mennyire örül, hogy mi összekeveredtünk. Meg hogy hívjam csak bátran a lányát.

Másnap hívtam. Mondom A-nak, képzeld, úgyse hiszed, a mamáddal álmodtam! Fura, nem?Csend, óriási, semmihez nem hasonlítható csend a telefonban.
- Mi baj? - kérdem.
- Tegnap temettük anyát. Csendben ment el. Senkinek se mondtam...

Csak hallgattam a nagy tapintatlanságomban, felesleges volt magyarázkodni.
De azóta nem értem ezt az egészet.
Mert ugye nem jelekkel álmodom, amiket aztán jól lefordítok a Krúdy féle álmoskönyvből, hanem személyekkel. Megérzésekkel.
Nem gondolom, hogy ez valami különös képesség lenne, tulajdonképpen örülnöm kellene neki, hogy valamilyen intergalaktikus rend lévén létezik másfajta átjárás a tudatalattiba (húhh!), de azért fura. Kissé félelmetes is.

Veletek történt már ilyen?

Nézem a plakátot.
Nézem a plakátot itt, ott, villamosmegállóban, az újságosbódénál. És most könnyű lenne azt mondani, hogy nem hiszek a szememnek.Sajna, ez amolyan könnyű kis fordulatocska lenne ebben az írásban. Mégis, valami ilyesmire gondolok.

Nézem a legújabb, az RTL Klub Szombat esti láz című nagy népi szeánszának plakátját. Először Udvaros Dorottyán akad meg a szemem, aztán jönnek a többiek, ugye ott van Zsófi (Kiss Ramóna) a Barátok közt-ből, egy lány, akiről most derítettem ki, hogy a Miss Universe Hungary győztese volt (Dammak Jázmin) és végül snájdig férjéről elhíresült Gáspár Bea asszony. Na most akkor ez lenne a női csapat. (A fiúk kivesézése nem ezen cikk tárgya. )

Mesélem itthon, dúlva-fúlva a férjemnek, asszem, vége a világnak, speciel nem a gazdasági válságra és a nemzeti csúcsra gondolok, hanem arra az egyszerű tényre, miszerint Udvaros Dorottya Jászai és Kossuth-díjas színművésznő összeméri erejét Gáspárné asszonnyal. Finom kis vircsaft lesz, mondja erre a férjem, én meg erre, te semmit nem értesz az egészből. Miért? - kérdez vissza. Miért is ne táncolhatna versenyt az Udvaros a Beja asszonnyal? Ja, tényleg, miért is ne... Miért is ne bohóckodhatna együtt egy zseniális színésznő valakivel, akit ugye szinte személyesen ismerünk a televízióból.

Aztán eszembe jut néhány valami. Hogy érvnek jók-e, nem tudom.
De, volt
egy Te rongyos élet! (1983),
egy Nagy generáció (1985),
egy Csók anyu! (1986),
egy Találkozás Vénusszal (1991), és legutóbb Eszter hagyatéka (2008). Ezek ugye itt mind filmek lennének. Néhány abból a tucatból, amelyet Udvaros Dorottya, jelenleg a Nemzeti Színház művésznője legnagyobb örömünkre volt szíves eljátszani. És amelyeket nagyon szeretek. Színházi alakításainak felsorolása helyett álljon itt egy link, érdemes egy pillantást vetni rá: http://www.muveszkek.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=296:eletrajz&catid=65:udvaros-dorottya&Itemid=2&layout=szinesz.

Bizonyára én vagyok túl konzervatív, meg mindenféle más jelzőt is rám aggathattok, viselem ezeket is, de az isten szerelmére, mondja már meg valaki, miért van erre szükség? Miért kell, hogy Udvaros Dorottya kitáncoljon az életünkből? Ezzel a kis malőrrel?

Mondjuk abban benne lennék például, ahogy Psota Irén 80 fölött is, akár két begipszelt lábbal is leiskolázná ezt a bagázst, dehogy most az Udvaros Dorottyának erejét kelljen összemérnie egy szuper reality szórakoztató showműsorban rengeteg más hírességgel, hát hogyis mondjam csak? Nem "komilfó". Tudom, van az a pénz, amiért korpásodik az ember haja.

Szomorúan veszem tudomásul, hogy Udvaros Dorottya haja is korpásodik...
Ja, és a jó hír viszont, Győzike hazatér a Celeb vagyokból, mindnyájunk őszinte örömére. Éljen, éljen, éljen! Taps, meghajlás, jobbra ki!

Meséli a fodrászom, jó, nem dicsekszem, nem az én fodrászom, hanem mindenki másé is, meg különben is alig néhány napja fedeztem fel, amikor a fiúkkal Budafok utcáin tekeregtünk, szóval meséli, hogy a férfiaknak, na azoknak aztán tök mindegy, hogy te mész-e haza vagy egy vadidegen nő sétál be az ajtón egy péntek délután cekkerrel a kezében.

Merthogy betért a haloványfényes fodrászüzletbe egy hosszú, barna hajú lány.
- Rövidítünk - mondta, mintha csak a Sörgyári capriccio című filmből lépett volna ki.
- Mennyire? - így a fodrászlány.
- Tök rövidre - szólt az utasítás.
A haj megrövidült, majd zárásként még egy festést is kért a vendég. Vörös, dögös csaj lett belőle, az unalmas hosszú, barna hajú lány helyett.

És hazament. Csendben araszolt végig a panellakás végtelen hosszúságú előszobán, végül belépett a nappali-ebédlő-hálóba. Állt, csak állt a férje előtt.
- Szia - mondta hirtelen.
- Szia - válaszolta a férj. És tovább kapcsolgatta a távirányítót.
- Rám se nézel? - kérdezte a lány.
Férj ekkor felemelte a fejét, végignézett a feleségén, majd nem szólt semmit.

- Na? - visított fel a feleség, aki már nem tudta magát tovább tűrtőztetni.
- Mit na? - vágott vissza a férj és belemélyedt Doktor House legújabb izgalmas fejezetébe.

Nos, hát ennyi lett volna a mai napi tanulság minden doktor ház rajongónak. Így jár az, aki rászokik doktorház rémségeire. Az átigazolásokat, a Született feleségek című felnőtt tévéműsor megtekintésére, itt a blogban fogadom.

Most már komolyan!
De tényleg.
Hetekig készültem rá, tulajdonképpen azóta, hogy ez előző évad végetért. Nem tudom, ki hogy van vele, de én nagyon bírom az összes csajt, figurát, szomszédot, kutyát, macskát, pszichopata patikust, és még a Breet is, bár felidézi a bennem szunnyadó mániás alkatot, de akkor is!

De egyszerűen minden észérvnek ellentmond, hogy ilyen kései órára rakják. Mégiscsak tűrhetetlen, hogy előtte végig kellene szenvednem doktor ház összes megpróbáltatását, a már egyre idétlenebb dialógokat, hogy hozzájussak az én szeretteimhez. Az én szép nagy családomhoz. És akkor mi történik? Na, megmondjam?

Az, hogy egyszerűen elalszom. Kikapcs, szemhéj leereszkedik, és útjára indul a nagy fekete semmi.

Tehát, protestálok! És kérek - majd eljön az az idő is, hogy utasítani fogok - minden együttérző embert, különösen, kisgyerekes, negyvenes anyát, álljon mellém a harcban! Vegyük fel a kesztyűt és üzenjünk a csatornának, ha ők így, akkor mi úgy. Vagy valami ilyesmi. Alakítsunk érdekvédelmi szervezetet! Taszítsuk le doktor házat az ő trónjáról! Megjegyzem, csak egy helycserés támadásról lenne szó. Az meg ugye semmi egy ilyen megamogul tévétársaságnak.

Jut eszembe, valaki összefoglalná nekem a tegnapi rész tartalmát?
(Az anyukám is elaludt, sőt, a férjem is.)

Lehet, hogy lemaradtam valamiről? A múltkor a celebeket vacsoráztató reality showban, nem a mentsük meg a celebeket-ben, sose tudom megjegyezni ezeket, de talán a Hab a tortánban a tv2-ön vagy az RTL-en, láttam egy lányt. Meg egy csomó pasit az Irigy hónaljmirigyből.

A lány kedves volt, és néha félszeg. Nézelődött, alkalmazkodott az új helyzethez. És most lehet csodálkozni: ez a lány a Kelemen Anna volt. Aki késhegyremenő vitába bonylódott a Havas Henrikkel, írt is róla egy könyvet, és akkor még pont úgy gondoltam, hogy na, tessék, megint lettünk nekünk egy ilyen semmilyen, buta arcunk, felpumpált szájjal, csupa ostobasággal. Havas tanár úr jól bedöngölte, ráfér egy ilyen lányra, aki mutogatja magát, azt semmi, a nagy üres semmi van az ő fejében.

Erre kiderül, ez a lány nem is olyan butácska. Sőt. Nagyon sőt, van neki magához való esze, humora is, veszi a lapot, amit osztanak neki. És vállalja magát, úgy ahogy van. Ettől függetlenül egyre jobban érdekel, hogy ki is ez a csaj.

Valaki ismeri?

Anna, hol vagy? Kelemen Anna, jelentkezz!

Itten szeretném megjegyezni, hogy egy gyönyörű blogba botlottam. Az újlipótvárososiak beszédeznek egymással. Nézzétek csak meg! http://ujlipot.blog.hu. Egy kis múltidéző a jelenben.

Longdrink szerintem még a házszámokat is tudja pontosan...

Találkoztam ma egy történelem tanárral. Általános iskolában tanít, egyébiránt osztályfőnök, de leginkább Judit néni.
Ötvenhatról beszélgettünk - aktuális munkám szerint egy ált. iskolai tanárt kellett erről faggatnom - , arról, mit tudnak a gyerekek 12-13 évesen ebben a témában.

Azt mondja Judit néni, felnőttként néha többet akarunk adni gyerekeinknek, mint amit az életkoruk indokol. Hát nem tudom. Néhány napja már, hogy a nagyobbik fiam, aki éppen most elsős, tehát hét éves, azt kérdezte tőlem: "anya, hogy van az, hogy régen nagyobb volt Magyarország, mint most?". Ostobán belebonyódtam Trianonba, említettem még a háborút, meg hogy vesztettünk, a veszteseknek, a rossz oldalon állóknak fizetni kell. Mi így fizettünk. Mondom, a gyerek még most elsős. Hogy mit fogott be mindabból, amit elmondtam, egyszer kiderül. Talán nem terheltem túl. De abban biztos vagyok, ha kérdez, arra válaszolni kell.

Én most azt kérdezem magamtól, mellesleg tőletek is, ki miért fizet naponta? Természtesen nem anyagi értelemben (én speciel egy hete hurcolok magammal egy csekket, ha majd befut a pénzem, azt is rendezem), jóval inkább átvitt értelemben.

Ki mikor egyenlített ki utoljára erkölcsi számlát?
Nos?

Van az úgy, hogy a nő besokall.

Tegnap este, miközben a gyerek éppen a fecskefarkot gyakorolta a füzetében, meg a kissé kerekdedre sikeredett karikát, én mindenféle híradókat néztem. Azért kapcsolgattam, mert ugyan nem vagyok notórius kapcsolgató, csak egyszerűen nem hittem a szememnek.
Gyurcsány Ferenc sírt. Mondhatnám, a könnyeivel harcolt, hangja elcsuklott a részvéttől, szó bennakadt, lehelet megszegett, és ő sírt.
 

Mindaz, ami hétfő délelőtt történt Monori erdőnél - maga a rettenet. Ami kivédhetetlen, ami bármikor, veled, velem is megtörténhet. Utazunk egy vonaton, épp a szendvicset tömöd a kölökbe, vagy vitatkozol a pároddal, vagy csak egyszerűen álmodozol felhőbodorító szép reményekről, és akkor...
És akkor nincs tovább. Esetleg mindenféle hangokat hallasz, még egy utolsó kísérlet, aztán álljunk meg, mondja valaki iszonytató messziről, közben egy helikopter landol melletted, és ha szerencséd van, ha tudsz küzdeni mindazokért, akiket szeretsz, önmagadért, az egyszerű létezés egyszerű örömért, nyerhetsz. Ha szerencséd van.

Akik itt maradnak nélküled, azoknak nincs szavuk a gyászra, a fájdalomra. Egyszerre kevés és egyszerre sok a megtántorodott valóság. Mert hogyan is lehet így tovább élni? Társ, gyerek, anya vagy apa nélkül? Egy szerencsétlen véletlen miatt. Amit úgy hívnak, halál.
Szeretném hinni, és hiszem is, hogy ezt minden érző és együttérző ember így gondolja. Legfeljebb másképp fogalmazza.

De az a színjáték, amit tegnap este alkalmam volt látni a miniszterelnök előadásában azontúl, hogy mélyen felháborított, elgondolkodtatott. Sokféle vetülete van a történteknek, nekem egy film jutott az eszembe. Ripacsokról utoljára igen szépen megfogalmazott művet, Sándor Pál feldolgozásában láttam. Két öregedő, vagy inkább egy öregedő és egy középkorú ripacs igyekszik életben maradni. Nem is mellesleg szerepel még egy nő is történetben - miattunk van hát minden -, de a filmkockákat, meg az egyedül nem megy Kern-Garas számot azóta sem tudom feledni. Szép volt, nem feledhető.

Gyurcsány Ferencnek azonban bőven van még mit tanulnia. Mondjuk nem ártana, ha megnézné ezt a filmet, komolyan, mert vannak ám benne érzelmek, minden olyan melankolikus, olyan szívbemarkoló. Olyan emberi. Olyan esendő. Ami ugye megbocsájtható. Bárkinek. Legyen az színész, urambocsá miniszterelnök.
Milyen jó lenne most azt mondani, záksón, Gyurcsány kicsit rossz passzban van, volt, hát így sikeredett ez a kondoleálás, de azért éreztük, hogy emberből rakták össze. Még őt is. Aztán menne tovább az élet, haladna az ország így-úgy.
Sajna azonban erre a fellépésére nincs bocsánat. Ennél talán még az is jobb lett volna, ha meg sem szólal, ha egy kicsi kis kommentben jelzi, tudomásul vette szakminisztere és a Máv fővezér lemondását, egyébként pedig őszinte részvéte az érintettek családjának. Pont. Mondjuk ezt se venném komolyan, nyilván erről is írnánk rengeteget, kritizálnánk, de speciel nem azt hallanám ki a szavaiból, hogy a miniszterelnök elsiratja egy politikus, és egy vonatfelelős posztját. Mert én ezt hallottam.

Miközben történt egy baleset, és a rémségek kicsiny boltjában még a szörnyecskék is összesúgtak felidézve sok-sok tragédiát, gyerekhalált, szörnyűséget, könnyeket, temetéseket, velünk élő árnyakat, félelmeket. Még ők is erről beszélnek.

Csak Gyurcsány Ferenc beszélt másról.
Tán jobb lett volna, ha hallgat.
Még az is őszintébben csengene a gyászban.

Most hallom a rádióban, félfüllel, hogy valahol Magyarországon óriási baleset történt. A sérültek, halottak számáról még nem tudni, a közlekedés leállt.
Ma nem nézek híradót. 
Még a végén könnyesre nevetném magam egy tragédia okán. Aztán nem tudnék tükörbe nézni. Soha többé. 
Én nem.