Na gyerünk promenádozni Karlsbadba!
Ha létezik város, olyan város, amely még az apró ráncokat is kisimítja az ember lelkéből, az minden bizonnyal a cseh Karlsbad. A gyógyvízeiről ismert, szecessziós hangulatú fürdővárosban ugyanis örökre megállt az idő. Úriasszonyok korzóznak napernyő alatt, éltes korú, cilinderes urak politizálnak élénken a padokon. És hát a parkok! A pihenőházak színes üvegcserepein megtörő fény szivárványt rajzol a falakra. Tudom, Karlsbadban csodák esnek meg az emberrel.
Rémesre sikeredett az indulás. Egy túlzottan is hangos autóbusszal vágtunk neki Karlsbadnak. Aztán a busz mégiscsak lehalkult. Egészen. Egy brnói benzinkútnál úgy döntött, nem megy tovább. Újabb buszt indítottak értünk Budapestről, ami minő véletlen Győrnél robbant le. Végül a harmadik ért célba, úgy hat óra elteltével. Addig a társaság jelentős része a shop kávézójában mulatta az időt. Azóta is legendákat mesélnek a díszes magyar kompániáról, akik gyors, ám alapos módszerrel egyszerűen kiitták az üzletet havi Becherovka készletéből.
Hajnali két óra volt, hogy megérkeztünk Karlsbadba, azaz a cseh tábla szerint Karlovy Varyba. Egy jól komponált Menzel film dramaturgiája szerint szálltunk le a buszról, közvetlenül a szálloda előtt, ahol viszont nyoma sem volt a fényes fogadtatásnak. Aludt ugyanis mindenki. Még a recepciós kisasszony is, úgy kellett felcsengetnünk. Aztán persze volt nagy öröm, megérkezetett a délutánra várt társaság, előkerült a szálloda magyar igazgatója is, aki zavartan kért elnézést, hogy ebben a korai órában mégsem kötött nyakkendőt. Felverték miattunk a konyhát, álmos szemű kukták melegítették a vacsorára szánt sülteket, újabb Becherovka koccintások indultak útjára, így nem csoda, hogy a világ odakint egyre tágasabbnak és hívogatónak tűnt. Neki is vágtunk néhányan a hajnali város kihalt utcáinak.
Az épültek érintettek meg először, valamennyi szeccessziós stílusú, földbe gyökerezett a lábam, azt éreztem, mintha hazaértem volna. Játékos, nyugalmas, varázslatos szegletébe ennek a világnak. Ahol az időt a századfordulóról, valamilyen fondorlatos módon ejtették csapdába, nagy palackba zárták, parafadugóval és viaszpecséttel védve mindentől, hogy még egy szusszanásnyi adag se tudjon elillanni. A házak között húzódó dombokra kanyargós utcák kopottas márványlépcsőin vezet az út, már indulni készültem, ki tudja hová, amikor valaki visszahúzott. Korán van, túl korán, tette hozzá, pihenjünk még reggelig, majd időben kelünk, s promenádozhatunk a városka nevezetes sétányain. Promenád, morzsolgattam magamban a szót még a szálloda hangtalanul suhanó liftjében is. A folyosó süppedős szőnyegpadlója elnyelte a zajokat, biztos azt sem hallotta senki rajtam kívül, ahogy Liszt Ferenc jó reggelt kívánt, épp reggeli sétájára indult. Színes, forgó kavalkád járt az ágyam körül táncot, beleszédültem, „ta dam, ta dam” ritmizáltam, promenád, majd holnap, suttogtam a gyönyörűséges szót, míg végül elnyomott az álom.
Délelőtt furcsa felfájós hangzavarra ébredtem. Az utcáról szűrődött be a meghatározhatatlan, ám felettébb idegesítő zaj. Széthúztam a függönyt, a fényzuhatag egy pillanatra elvakított, a kezemet kaptam szemem elé. Szétnyitott ujjaim között aztán jól láttam a valóságot. A valóságot egy szürkésfekete szemétszállító formájában, amely fekete füstöt lövellt ki magából, motorja pedig elviselhetetlen hangokat adott ki. Ekkor tényleg beláttam, megállt az idő Karlovy Varyban, csakhogy ezt az időt már szerencsétlen módon a szocialista Csehszlovákiában tartósították. A másodperc töredéke alatt hullott üvegcserepekre a hajnali varázslat, ahogy körülnéztem, a házak is megfakultak, pedig hajnalban még minden olyan más volt. A kényszerű ébresztő után a balkonról szemrevételeztem az utca másik oldalán húzódó hatalmas parkot. A parkot, amely nem olyan kis „éppenhogycsak” városi park volt, hanem végeláthatatlan, buja és harsogóan friss zöld.
Promenád, hallottam a folyosóról, igen, most már tényleg annak kell következnie, indulok, kiabáltam, hiszen mi mást tehetne az ember ebben a fürdővárosban, ahol sétálgatni és gyógyvizet kortyolgatni maga a paradicsom. A parkban kezdjük a felfedező sétát, furcsa, párás a levegő, pedig már tíz óra is elmúlt. Nyári lakokat találunk, némelyik lakattal bezárva, másutt lekuporodunk a márványpadra, csak nézem a színes mozaikablakokat, a falakon tekergő szivárványt, simulnak arcomon és lelkemben a ráncok, nem erőltetett nyugalom ez, hanem a lég, a szín, a föld, a fény, a természet nyugalma. Nehezen szakadok el, most kezdem csak érteni, amit hajnalban még csak sejtettem, itt nincs más dolga a turistának, mint a teljes kikapcsolódás, a pihenés.
Promenádunkat a híres ivócsarnokban folytatjuk, mellesleg Jurij Gagarinról nevezték el, kőbe vésett alakja más történelmi hősökkel egy pillanatra időutazásra kényszerít, aztán elfordulok, már nyitnak a kávézók, nyílnak az asztalok fölé emelkedő napernyők, megjelennek az első vendégek. Az ivócsarnok kútjait hegyes csőrű bögrével kezünkben kell megközelíteni, ebből kell majd az ásványi anyagban gazdag, gyógyító vizet kortyolgatnunk további sétánk alatt. Mint kiderül ebben a méltán híres fürdővárosban a promenád, a vizek kortyolgatása kifejezetten kötelező tevékenység, a gyógyvizes medencékben való lebegés és masszázs után. Úgy tartják, akkor gyógyul a test igazán, ha a lélek sebei sem fájnak. A nyugalom itt mérhető, az utcákon nincs nyüzsgés, nem rohan senki a kopottas villamos után, ráér, majd jön a következő.
Nem sokkal később szállodánk menedzsere, a huszonéves Natasa pont erre panaszkodik. Márminthogy Karlovy Varyban soha nem történik semmi. Kivéve a júliusi nemzetközi filmfesztivált, mondom neki. Ők is csak turisták, idővel elmennek valamennyien, teszi hozzá rezignáltan. Utoljára akkor történt itt valami, amikor IV. Károly, cseh király az 1350-es években vadászó társaságával itt járt. Akkor talált rá ugyanis a melegvizű forrásokra, a melegvizű Tepla folyóra, s alapította meg a várost Károly forrása, Karlsbad, azaz Karlovy Vary néven. Azóta persze épült itt kaszinó, ez is a turistáknak, meg szánkó és sípálya ugyancsak nekik – a helyiek véletlenül sem itt síelnek - , meg megannyi étterem, kávézó, élőzenére keringőzhetsz a vénkisasszonyok között az egyik szállodában minden este, de hát ez mind mind végtelenül unalmas egy huszonéves lánynak, mondja még.
Ha akarnám se tudnám meggyőzni ennek ellenkezőjéről. Pedig úgy mesélnék neki a varázslatos városukról, benne a megállított időről. Hogy milyen jó ez, hogy mennyire vágyik rá a zaklatott lélek. De hát az emberi természet már csak ilyen. Ha nyugalomban él, az zavarja, helyette mást keres. Ha egy völgyben él, dombra vágyik.
Azért én csak úgy gondolom, ha Karlovy Varyban élnék, nem vágynék már sehova.
Esetleg turistaként, néha, rövid időre átruccannék a nem messze levő Marienbadba.
Aztán ott is fürdőznék egyet. Mit tegyek, elmúltam már húsz éves…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.