Rácsöppen a gyerek kezére a gyertya, és ahogy ott állunk a temetőben, pont a ravatalozó előtt és próbáljuk leválasztani az ujjairól a rátapadt, vékony, hártyaszerű viaszt, hát egyszeriben minden világossá válik, és rájövök,

hogy valójában

MENNYIRE GYŰLÖLÖM A NAGYFEJŰ KRIZANTÉMOT!

Pöffeteg virág, húsos nagy szirmokkal. Kitartó virág, őt ilyenkor is érdemes megvenni, mert szívós, mit neki eső, hűvös szél, hajnali fagy. Ő csak áll, lilán, sárgán, fehéren, alaposan beágyazva a sírok feletti kertecskékbe. Ő csak áll.
- Szerinted jó lesz így? - kérdi anya, mérlegelve a krizantémok elhelyezkedési sorrendjét. Márhogy először jöjjön a fehér, vagy aztán, vagy hogy legyen.
A fiúk éppen a huszadik mécseset akarják meggyújtani, én pedig elveszítem a fonalat.
Tök mindegy, mondanám, ezeknek a virágoknak aztán édesmindegy, de helyette csak bólintok, hát persze hogy jó, anya, ahogy gondolod.

Fájnak, annyira fájnak a nagyfejű krizantémok. Sose szerettem őket.
Harangoznak. Feltámad a délutáni szél. Már napok óta fázom, meghatározhatatlan ez a fázás, belül van, egészen legbelül, hiába teszek ellene, akkor is csak fázok.
Fel kell állnom a sír szélére, nem érjük el rendesen az ültetnivaló krizantém helyét, már legszívesebben a földhöz vágnám, de ezt ugye mégsem illik. Csak titokban vágok pofákat a virágnak. A gyerek kiszúrja, rám nevet, anya, mit csinálsz...?
Mit csinálnék, idétlenkedek, mondanám, de helyette azt mondom, semmit, elgondolkodtam.

Pedig ezt akarom a legkevésbé. Gondolkodni. Nem akarom látni, ahogy apa a napszemüvegén keresztül sír. És azt sem akarom látni, ahogy egy évvel rá, megint egy sír körül állunk. És apa megint sír. Befelé, csak én tudom. Én hallom, én látom.

Aztán eltelik még fél év. Apának még van annyi ideje a kórházban, hogy megszorítsa a kezemet. Még épp a tudatánál van, amikor beérek hozzá. Szerda van, és december, alig valamivel karácsony előtt. Azt hiszem, nincs tovább apa nélkül. Ma már tudom, van is, meg nincs is. Lehet élni, lehet képeket idézni, lehet álmodni, játszani, enni, inni, aludni, még a krizantémokat is lehet gyűlölni, úgy tiszta szívből.

Csak apa nem lehet már sehogyse.

- Na, menjünk! - mondja anya. - Szép lett ugye a sír? - kérdi.
Bólintok szép, minden szép, mindegyik sír szép, most komolyan ne nézz így rám, hát nem látod, milyen elképesztően gyönyörű mind, ahogy szépre csiszolva, lemosva állnak a fehér keresztek, a friss virágok, meg még a gyertyák is...

Csak a krizantémok, a rohadék, nagyfejű krizantémok ne lennének a világon!