Van az úgy, hogy a nő besokall.

Tegnap este, miközben a gyerek éppen a fecskefarkot gyakorolta a füzetében, meg a kissé kerekdedre sikeredett karikát, én mindenféle híradókat néztem. Azért kapcsolgattam, mert ugyan nem vagyok notórius kapcsolgató, csak egyszerűen nem hittem a szememnek.
Gyurcsány Ferenc sírt. Mondhatnám, a könnyeivel harcolt, hangja elcsuklott a részvéttől, szó bennakadt, lehelet megszegett, és ő sírt.
 

Mindaz, ami hétfő délelőtt történt Monori erdőnél - maga a rettenet. Ami kivédhetetlen, ami bármikor, veled, velem is megtörténhet. Utazunk egy vonaton, épp a szendvicset tömöd a kölökbe, vagy vitatkozol a pároddal, vagy csak egyszerűen álmodozol felhőbodorító szép reményekről, és akkor...
És akkor nincs tovább. Esetleg mindenféle hangokat hallasz, még egy utolsó kísérlet, aztán álljunk meg, mondja valaki iszonytató messziről, közben egy helikopter landol melletted, és ha szerencséd van, ha tudsz küzdeni mindazokért, akiket szeretsz, önmagadért, az egyszerű létezés egyszerű örömért, nyerhetsz. Ha szerencséd van.

Akik itt maradnak nélküled, azoknak nincs szavuk a gyászra, a fájdalomra. Egyszerre kevés és egyszerre sok a megtántorodott valóság. Mert hogyan is lehet így tovább élni? Társ, gyerek, anya vagy apa nélkül? Egy szerencsétlen véletlen miatt. Amit úgy hívnak, halál.
Szeretném hinni, és hiszem is, hogy ezt minden érző és együttérző ember így gondolja. Legfeljebb másképp fogalmazza.

De az a színjáték, amit tegnap este alkalmam volt látni a miniszterelnök előadásában azontúl, hogy mélyen felháborított, elgondolkodtatott. Sokféle vetülete van a történteknek, nekem egy film jutott az eszembe. Ripacsokról utoljára igen szépen megfogalmazott művet, Sándor Pál feldolgozásában láttam. Két öregedő, vagy inkább egy öregedő és egy középkorú ripacs igyekszik életben maradni. Nem is mellesleg szerepel még egy nő is történetben - miattunk van hát minden -, de a filmkockákat, meg az egyedül nem megy Kern-Garas számot azóta sem tudom feledni. Szép volt, nem feledhető.

Gyurcsány Ferencnek azonban bőven van még mit tanulnia. Mondjuk nem ártana, ha megnézné ezt a filmet, komolyan, mert vannak ám benne érzelmek, minden olyan melankolikus, olyan szívbemarkoló. Olyan emberi. Olyan esendő. Ami ugye megbocsájtható. Bárkinek. Legyen az színész, urambocsá miniszterelnök.
Milyen jó lenne most azt mondani, záksón, Gyurcsány kicsit rossz passzban van, volt, hát így sikeredett ez a kondoleálás, de azért éreztük, hogy emberből rakták össze. Még őt is. Aztán menne tovább az élet, haladna az ország így-úgy.
Sajna azonban erre a fellépésére nincs bocsánat. Ennél talán még az is jobb lett volna, ha meg sem szólal, ha egy kicsi kis kommentben jelzi, tudomásul vette szakminisztere és a Máv fővezér lemondását, egyébként pedig őszinte részvéte az érintettek családjának. Pont. Mondjuk ezt se venném komolyan, nyilván erről is írnánk rengeteget, kritizálnánk, de speciel nem azt hallanám ki a szavaiból, hogy a miniszterelnök elsiratja egy politikus, és egy vonatfelelős posztját. Mert én ezt hallottam.

Miközben történt egy baleset, és a rémségek kicsiny boltjában még a szörnyecskék is összesúgtak felidézve sok-sok tragédiát, gyerekhalált, szörnyűséget, könnyeket, temetéseket, velünk élő árnyakat, félelmeket. Még ők is erről beszélnek.

Csak Gyurcsány Ferenc beszélt másról.
Tán jobb lett volna, ha hallgat.
Még az is őszintébben csengene a gyászban.

Most hallom a rádióban, félfüllel, hogy valahol Magyarországon óriási baleset történt. A sérültek, halottak számáról még nem tudni, a közlekedés leállt.
Ma nem nézek híradót. 
Még a végén könnyesre nevetném magam egy tragédia okán. Aztán nem tudnék tükörbe nézni. Soha többé. 
Én nem.